KEZDŐLAP KÖZSÉGÜNK Helytörténet

Helytörténet

NagyításKicsinyítés

Ipolybalogon a jobbágytelkeken élő nagy családok a húszas évek végéig, néhány helyen a második világháború befejezéséig együtt maradtak. Egy portán nem volt ritka a 18-25 tagú nagy család sem. Ennek feje a gazda, a család legidősebb tagja volt. Házassági szokásaikra jellemző volt a vagyoni és helyi endogámia. A többnyire háromsejtű házak vályogból épültek, helyenként vert-, illetve sárfal sem volt ritka. Követ a falu határában nem bányásztak. Ismerték a szabad kéményes pitart, az első- és hátsóházat. Az utóbbiban téglából épített masinán főztek. Közte és a fal közti üres részt nevezték kandinak, ahová két széles lócát tettek, erre szalmazsákot, s ezen aludtak összelábal a gyerekek. Az ágy alá tolható fekvőalkalmatosságot kotyernak  hívták.

Egy telek nagysága a század elején 30 árat tett ki. A házon kívül ezen volt a kamra, a pince, a kút, a sertésól, a pajta és az istálló. A faluban 5-6 nagygazda élt a század első évtizedeiben, akik 1 pár lovat, 1 pár ökröt, 3-4 fejőstehenet, 4-5 hízódisznót és 2 anyadisznót tartottak. A környéken is jól ismert szarvasmarha tenyésztő- faluban elsősorban a törzskönyvezett svájci fajtát tartották. Teheneikkel kiállításokra jártak. A község rendes tagja volt a Honti Gazdasági Egyesületnek. Sok gazda tenyészbikákat nevelt: ezeket a sági piacokon morva kereskedőknek adták el. A nagyobb gazdák farsangkor fogadták fel az aratókat, akikkel ebéd után megitták az aratóáldomást. Az aratók a gazdától kukorica- és répaföldet is kaptak: ezt harmadából dolgozták be. Aratáskor minden 12., illetve 10. fél-kereszt illette meg őket. Az arató ezért még elment a gazdának szénát kaszálni, hiszen az Ipoly mentén az úrbéreseknek bőségesen voltak rétjeik. Ilyen előzmények után és a jó szervezés mellett nem csoda, hogy Ipolybalog szövetkezete a mai körülmények közt is eredményesen, jövedelmezően gazdálkodik.

Az egy-két hektáros gazdálkodókat a faluban teheneseknek nevezték, mert más igás állatuk nem lévén, tehénnel művelték a földjüket, ami bizony nem volt nagy dicsőség. A házas zselléreknek csupán egysejtű házuk és néhány szárnyas állatuk volt. Kendert, zöldséget is termesztettek. Az előbbit házilag dolgozták fel, az utóbbit az északi városokban is értékesítették. Házi szükségletre fűzfakasokat, fűzfakosarakat, szakajtókat a legtöbb férfi tudott fonni. A selmeci hátikosarat a sági piacon szerezték be. Halászat is folyt a faluban, de nem fő foglalkozásként űzték ezt. Főleg közhálóval vagy merítőhálóval halásztak, s az ügyesebbek akár kézzel is megfogták a halat az Ipoly pandaljai alatt. A falu külön tehén- és disznópásztort tartott. Ők lakást is kaptak, s szolgálatukért 5-10 kiló gabona, karácsonykor egy-egy cipó járt. Ilyenkor hordták az aprószentekvesszőt. Mágikus cselekedetükkel az állatok szaporodását célozták, azok egészségét vélték biztosítani.

Ipolybalog mélyen vallásos falu. Napjainkban is van 24, tizenöt-tizenöt tagból álló rózsafüzér-társulata az egyházközösségnek. A nagyböjti időszakban a falu s a környék számára itt ütötték (préselték) a tökmagolajat. Rados Imre volt az utolsó olajütő mester. A második világháborúig a gazdaasszonyok a tökmagból készült olajjal főzték a böjti ételeket.

Az ünnepi rítusok közül ismert volt például az András-napi szerelmi jóslás, amikor is a lányok az apjuktól ellopott nadrágot tették a fejük alá.

Sokáig megmaradt a virágvasárnapi kiszehajtás is. Lajtha László néprajzkutató 1913-ban gyűjtött itt, s leírta, hogy a lányok már a virágvasárnap előtti szombaton fölöltöztették menyecskének a kiszebábut, melyet a vasárnapi istentisztelet előtt kihajtottak a faluból. Az Ipolyba dobták, hogy mentsék a községet a dögvésztől. Aztán megmosdottak a vízben, hogy szépek legyenek. Az aktust hidas játékkal fejezték be.

Napjainkig elevenen él a pünkösdi királynéválasztás emléke. A lányok az ünnep előtt két héttel választották a 12 éves királylányt. Pünkösd vasárnapján aztán szép fehér ruhába öltöztették, minden házhoz elvezették, énekeltek, s táncoltak vele.

1908-ban Schoen Arnold egyháztörténész gyűjtött hosszabb ideig a faluban. Az itteni népdalokat Palóc dalok címen, Budapesten adta ki 1911-ben.

(Csáky Károly: Ipolybalog, Látnivalók; Honismereti Kiskönyvtár 36.szám, Komáromi Nyomda és Kiadó Kft. 1996)